Talán megbocsátható, hogy nem álltunk ennek ellen hatásosabban, hiszen a hatalomba kerülők nagyon ügyeltek arra, nehogy időnk legyen felkészülni: megszerezni és mások számára elérhetővé tenni azokat az információkat, felépíteni azokat az érveket, amelyekkel körülbástyázhattuk volna polgári értékrendünket.
A párt, amely a választási kampányában nem mondta ki, hogy "alkotmányozásra" készül, hatalomba kerülve 2012-re ijesztgetett vele, végül egy évvel korábbra, 2011 húsvétjára jelölte ki a végszavazást.

Továbbá a parlamenti szabályok adta, de a demokráciatisztelő honatyák által addig csak ritkán használt lehetőségekkel arcátlanul visszaélve sikerült olyan törvényhozási tempót diktálnia - miután a hatalmi arroganciájával a többség kiűzte a parlamentből a demokratikus ellenzéket -, amely ellehetetlenítette az érdemleges ellenállást a demokratikus intézményeink elleni egészpályás letámadással szemben. Az első, halva született, majd sokszor módosított második szövegtervezet összevissza mozgó célpont volt: mire bárki megírhatta volna, hogyan lehetne elfogadhatóvá tenni valamelyik tervezetet, kiderült, hogy a gondolkodási idő nélkül megszavazandó alaptörvényben valami egészen más szerepel.

Most, hogy már megismerhettük ezt a felturbósított gőzhengertaktikát, csak saját magunkat hibáztathatjuk, ha nem készülünk fel a már beharangozott őszi sarkalatostörvény-cunamira. Az előző hivatásomhoz, orvos-kutatói pályámhoz közel álló témakörben akarok itt segíteni a felkészülésben.

Magzatvédelem félmondatban

Az alaptörvény egy látszólag végig nem gondolt félmondatát, és annak messzemenő implikációit veszem górcső alá abban a reményben, hogy segítek az olvasók kezébe háttérinformáció-eszköztárat adni, amely munícióul szolgálhat, hogy fellépjünk egy jogainkat sértő törvényjavaslat ellen - és hasonló eszköztárak készítésére inspirálhat más területeken is.

Ez a félmondat a II. cikk - Szabadság és felelősség - második mondatának, "Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg" második fele, amelynek alapján a nők sajátos önrendelkezési joga felülírható, s az ezen alapuló sarkalatos törvény akár állami hatóság alá vonhatja a női autonómiát. Sőt minden további törvényhozás nélkül e félmondat értelmében az Alkotmánybíróság bármilyen beadvány alapján kénytelen lenne megsemmisíteni a terhességmegszakítást bizonyos körülmények között lehetővé tevő mai szabályozást.

A két mondatrész egésze arra utal, hogy az államnak ugyanolyan a védelmet kell biztosítania a magzat és a létrejötte előtti méhen belüli létformák megóvására, mint az újszülött, gyermek vagy felnőtt ember élethez való jogának biztosítására. Pedig a fogamzás után nagyon különböző létformákon keresztül jut el a megtermékenyített petesejt, a zigóta a méhen kívüli emberi életre képes magzati stádiumig. Például a zigótából származó egymáshoz kötődő, de az anyával még semmi kapcsolatot nem teremtő őssejtek teljesen független életet élnek, és olyannyira nem differenciálódottak, hogy még annak a lehetőségét is magukban hordják, hogy két vagy több embernek, egypetéjű ikreknek adjanak életet. A méhfalba való beágyazódással, majd a méhlepény létrejöttével viszont egy egészen más, parazitikus létforma jön létre, amely képtelen független életre, s így intenzív védelmet igényel.

Nagyon nehéz helyzetbe hozhatja az alaptörvény a jövő törvényhozóit - és a függetlenségét valamikor bizonyára visszanyerő Alkotmánybíróságot - azzal is, hogy az emberi méltósághoz való jogot egy mondatba foglalta a zigótát is magába foglaló magzatvédelemmel, mert az emberi méltóság egyik legfontosabb aspektusát, az önrendelkezési jogot véve figyelembe, nem lehet az embrióét a nullánál magasabb szintre emelni. Tehát a jogegyenlőség nevében a felnőtt ember önrendelkezési jogát kéne a magzat vagy a fogantatásból létrejött zigóta önrendelkezési képességének szintjére degradálni. Igaz, az önrendelkezési jogok degradálása a jelenlegi kormányzási filozófia más megnyilvánulásaiból is kiolvasható.

Evidens az is, hogy vatikáni diktum alapján a KDNP elkötelezettje az abortusz teljes tilalmának, szövetségesének vezetősége mégis többször kijelentette: nincs szándékában semmiféle megszorító törvényt benyújtani, ami az 1992 óta (és 2000-ben módosított) hatályban lévő szabályozás eltörléséhez vezetne.

Az alaptörvény fenti passzusát azonban úgy fogalmazták meg, hogy annak alapján az Alkotmánybíróságnak alkotmányellenesnek kell nyilvánítania a terhességmegszakítás mai szabályozását. (Félreértés ne essék, én - a mindenféle megelőzés meggyőződéses híveként - ellene vagyok a művi abortusznak, és vallom, hogy a terhesség megszakítása kerülendő, de nem tiltható. Ezért mindennél fontosabbnak tartom a megelőzést, a fogamzásgátlás és az erre vonatkozó ismeretek széles körű elérhetőségét, amelyre majd kitérek.)

Semmi esetre sem fogják honatyáink nyíltan kimondani, hogy az emberi méltósághoz való jogból kizárják a nők sajátos önrendelkezési jogait, autonómiáját. Valószínűleg nem is nyújtanak be olyan törvényjavaslatot, amelynek megszavazásától elriaszthatják azon honatyákat, akik - ha maguknak nem kell is tartaniuk attól, hogy terhességüket veszélyes körülmények között kell megszakíttatniuk - talán gondolnak feleségükre, lányaikra, és eszükbe jut: nem segíti a népességfogyás megfékezését, ha egy nő a gondatlanságából, félrelépéséből vagy erőszakból eredő terhességének illegális, "sikátori" megszakítása során meddővé válik, és a méhét is elveszítheti.

Tehát ha igaz az, hogy a jelenlegi kormánynak nincs szándékában "sikátorokba" visszaszorítani az abortuszt, ahol valamikor sok nőt nyomorítottak meg, mindenképpen törvényhozásra van szükség, amely tisztázza, mikor milyen védelmet biztosít az állam, szemben - vagy harmonizálva - azzal a védelemmel, amelyet a természet biztosít.

Kezdjük azzal, hogy vajon miként értelmezheti a jogalkotó a "magzat életét", mert az ezzel foglalkozó tudomány, a fejlődéstan a megtermékenyítés utáni első nyolc héten az emberi embrió kialakulásáról szól. Magzati létről - amelyet a harmonizált növekedés jellemez, hasonlóan a születés utáni évekhez - csak a fogamzás utáni 9. héttől, a szív funkcionális működésének létrejöttétől beszélhetünk.

Aggályos, ahogy a magzatra utalás az élethez és emberi méltósághoz való jogunkat kimondó félmondathoz (!) csatolódik. Vagyis a legalapvetőbb és teljesen egyértelmű, minden embert megillető élethez és a sokkal nehezebben definiálható emberi méltósághoz való joghoz - amely kimondva-kimondatlanul minden alkotmány esszenciájának tekintendő - kapcsolódik egy kijelentés, amely százféleképpen értelmezhető: vagyis akárhogy. Hiszen egyáltalán nem világos, hogy e szavak szerint milyen védelem illeti meg a "fogamzástól" létrejött megnevezetlent (becsületes nevén zigótát), és kinek, hogyan kell biztosítania ezt a védelmet.

A magzat védelme a természet törvénye szerint

A természet nagyon bölcsen az anyai testre bízta a magzat védelmét, s mint látni fogjuk, annak eldöntését is, hogy vállalja-e a kihordását - beleértve a teherbe esést - vagy sem. Ezzel szemben jogosan tarthatunk attól, hogy az említett félmondatot olyan sarkalatos törvény, majd annak módosításai követik, amelyek végül is nemcsak a terhesség nem engedélyezett mesterséges megszakítását büntetik, hanem tiltják a terhességmegszakítást az anya egészségének csak ily módon elérhető védelme esetében is. Sőt a spontán abortusz esetében is indokolhat büntetőeljárást, hiszen a félmondat alapján az női autonómia ellen küzdők megkövetelhetik a Btk. 195., a kiskorúak veszélyeztetésére vonatkozó paragrafusának kiterjesztését a magzati életre és a fogamzás után létrejövő csírahólyagra is, melyet az anyaméh nem mindig fogad be. Így bizonyos estekben a magzat nem létrejöttét a Btk. tartás elmulasztására vonatkozó 196. paragrafusa alapján is büntetőjogi eljárás alá vonhatják.

Az anya életének védelmében alkalmazott terhességmegszakítás az önvédelmi jogból is levezethető és ebből a szempontból komplikáltabb lehet a helyzet, mert az önvédelmi jogot az alaptörvény elismerni, sőt megerősíteni szándékozott. Beszélhetünk önvédelemről például, amikor befogadóját a magzat oly mértékben kényszeríti saját ellátására a méhlepény által termelt, a konceptus fenntartását elősegítő hormonok révén, hogy az a - valamilyen okból legyengült - anya életét veszélyezteti.

Az anyák jó táplálkozásának és egészségi állapotának biztosítását az állam fontos magzatvédelmi feladatának kell tartanunk. Vagyis a természet által az anyára bízott magzatvédelem támogatását tekinthetjük állami feladatnak. Az idézett mondattal az a baj, hogy alapján a törvényhozók az anya életét és emberi méltóságát alárendelhetik a magzat, sőt egyetlen sejt - a zigóta - vagy egy sejtcsoport, a csírahólyag védelmének.

Az emberi méltóság értelmezése és a nők legsajátosabb önrendelkezési joga

Giovanni Pico della Mirandola 15. századi orációja óta a kantiánus filozófusokon át napjainkig az emberi méltóság kérdése majd minden gondolkodót foglalkoztatott, de nincs okunk feltételezni, hogy honatyáink közéjük sorolhatók. Ellenkezőleg, abból, ahogy az emberi méltósághoz való joghoz csatolták a magzatot, sőt az annak életet adó egysejtű emberi létformát megillető védelmet, kitűnik, hogy aligha foglalkoztak ennek a fogalomnak a jelentőségével.

Jó volna, ha erre kvalifikáltak vállalnák e fogalomkör értelmezését, beleértve az élet szentsége és a szabad akarat vallási fogalmát. Itt elég csak annyi, hogy a szabad akarat az önrendelkezési jog szakrális megfogalmazása, s így erre a fogalomra is kiterjed a már említet két félmondat összekapcsolása által létrehozott, az emberi méltóságot vegetatív szintre degradáló problematika.

Más kitételei is vannak a parlament, de nem a nép által elfogadott alaptörvénycsomagnak, melyek arra utalnak, hogy megfogalmazóik nem sokra tartják a polgárok önrendelkezési jogát, szemben az állam mindenre erőteljesen kiterjesztett, hosszú távra bebetonozni szándékozott hatalmával, de legeklatánsabban talán éppen ennek a magzatvédelemről szóló félmondatnak a lehetséges leplezett következményeiben jelenik meg. Különös tekintettel arra, hogy a nők önrendelkezési jogába bele kell értenünk a testük sajátos tulajdonságai által szükségeltetett döntések jogát, mint ahogy a női test tudatos folyamatok nélkül is hoz ilyen döntéseket.

A női autonómia élettani és jogi megnyilvánulásai

A női test nemcsak védelmezi a petesejtet és szabályozza beérését, hanem nagyszerű szervekkel és képességekkel rendelkezik is a beérett petesejt testen belüli megtermékenyítésére. A természet olyan autonómiával is felruházta a nőt - mint sok más faj nőstényeit is -, amely lehetővé teszi, hogy eldöntse, kit, mikor fogad magába. Sajnos mindig is voltak-vannak férfiak, akik nem tudják elfogadni ezt a női autonómiát, és visszaélnek fizikai erőfölényükkel, de a modern jogállamokban ma már a házasságon belüli nemi erőszak is büntetendő.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfiak elismerik a nők testük feletti autonómiáját, így vannak nem is kevesen, akik fizikai nemi erőszak helyett a nők önrendelkezési jogának törvénybeli korlátozásával akarják a nők fölötti hatalmukat bizonyítani, érvényesíteni. Mert, mint tudjuk, a nemi erőszak többnyire nem a nemiség, hanem a hatalomvágy, a kisebbségi érzés kompenzálásának megnyilvánulása.

Az alaptörvény említett félmondata éppen hogy lehetőséget teremt a női egyenlőséget, önrendelkezési jogot elfogadni képtelen férfiak és (egyházi, törvényhozási) intézményeik végzetes támadására - mondhatni a törvényhozási erőszakra - a már kivívott női autonómia ellen. Remélem, hogy a többségi társadalom - szemben a polgárok töredékét képviselő, de már egyre bizonytalanabb kétharmaddal - képes lesz arra, hogy kiálljon az ilyen törekvések ellen. És itt nemcsak a populáció női többségére gondolok, hanem mindazokra a férfiakra is, akinek nincs szükségük a nők vagy bárki fölötti uralom gyakorlására ahhoz, hogy férfiasságukat bizonyítsák.

A döntés joga a természet törvénye szerint is a nőt illeti

A kérdéses félmondat pongyola megfogalmazásából ítélve fel kell tételeznem, hogy nem volt a honatyák között senki, aki vette volna a fáradságot, hogy legalább valamicske fogalmat nyerjen az emberi reprodukció azon aspektusairól, amelyek túl vannak a nemi kielégülés mikéntjén. Beleértve azokat a fiziológiai, élettani-lélektani hormonális folyamatokat, amelyekkel a női test eldönti, útjára bocsát-e egy adott hónapban egy megtermékenyítésre alkalmas petesejtet, illetve alkalmat ad-e a megtermékenyítésére. És ha ezek a nem tudatos és tudatos döntések a megtermékenyítéséhez vezetnek, a női test dönti el, befogadja-e, vagy hagyja elpusztulni az ebből sejtosztódással eredő csírahólyagot, s magzattá érleli-e a méhfalába ágyazódott embriót.

Még nagyobb baj az, hogy látszólag a nők nagy többsége sem tudja, hogy az önrendelkezési jogon túl a természet törvénye szerint is tőlük függ, vállalják-e a terhességet. És ha döntésük igen, alá kell rendelniük magukat a magzat fenntartásának még akkor is, ha az csak saját testük kárára történhet - mert mint említettük, a kialakult méhlepény hormonok által kényszeríti az anyát a konceptus fenntartására. Tehát az nyilvánvaló, hogy a magzatot védelem illeti, de nem mindegy, mit értünk védelmen.

Az alaptörvény ugyanis nemcsak egy kalap alá veszi a magzati fejlődés három trimeszterét, hanem a legnyilvánvalóbb értelmezés szerint az azt megelőző egészen más, embrionális létformát is ugyanazon védelem alá helyezi. A még meghozandó sarkalatos törvény persze differenciáltabban fogalmazhatja meg ezt a védelmet, és feladatunk, hogy ezt a megfogalmazást tőlünk telhetően befolyásoljuk, különösen azért, hogy ne írja felül, hanem terjessze ki a nők nehezen kivívott önrendelkezési jogát, megadva a leendő anyáknak a tudatos gyermekvállalás örömét.

Alapfokú embriológia a kérdéskör megértéséhez

A fogantatás egyházi fogalma a megtermékenyítésre vagy annak egy fázisára utal, amelynek folyamán több élő ondósejt segítségével egy egyesül az élő petesejttel, és egy sok lépésből álló folyamatban két haploid - mind a huszonhárom emberi kromoszómából egy példányt tartalmazó (egy 23,X és egy 23,Y vagy 23X) - sejtmagból, ha minden jól megy, létrejön egy szabadon élő, de még új génkombináció által nem vezérelt, 46,XX (nőnemet meghatározó) vagy 46,XY (hímnemet meghatározó) kromoszómát tartalmazó, osztódásra képes sejt: a zigóta. Éppúgy, mint az ivarsejtek egyesülésének, a létrejövő zigóta osztódásának sincs észlelhető hatása a leendő anyára.

Sem neki, sem környezetének - a társadalomnak, az államnak - nem áll módjában, hogy felismerje, létrejött egy zigóta, mint ahogy azt sem, hogy abból egy felismerhető emberi tulajdonságokkal nem rendelkező, kb. száz sejtből álló csírahólyag alakult ki. Ennek egyik feléből lesz a méhlepény, melyet a megszületése után megsemmisítünk, a másik feléből az embrió, majd a magzat, a magzatburok és a köldökzsinór, amelynek összességét konceptusnak nevezzük. Tehát azt a félmondatot, ha már szükségesnek tartják alaptörvénybe foglalni, így lehetne helyesebben megfogalmazni: "Az emberi zigóta, embrió és magzat számára ezen létformáknak megfelelő kollektív, illetve egyedi védelmet biztosít az állam."

Amennyiben pedig az állam védelmet nyújt a zigótának, ezt ki kell terjesztenie az őt létrehozó ivarsejtekre is. Jogi szempontból már csak azért sem tehetünk érdemleges különbséget az ivarsejtek és a zigóták között, mert a
megtermékenyítés nem hoz létre azonnal új genetikai vagy immunegyedet: az apai kromoszómákból eredő gének csak a harmadik napon és sok ezer, komplikált lépés után kezdenek érdemben hozzájárulni a fehérjék kódolásához, ami majd meghatározza a megszülető egyén immunidentitását.

Az osztódással tovább szaporodó sejtcsoport azonban még két napig, az apai gén szerepre jutása után is teljesen független életet él, nem vesz fel tápot az anyai testből, és tömege nem lesz nagyobb, mint volt zigótakorában. A nő még ekkor sem tudhatja, hogy az abban a hónapban útjára indult petesejtje megfogant-e. Tehát az állam sem tudhat róla, s így nem vállalhatja egyedi védelmét.

A rejtett ovuláció és teherbeesés fajfenntartási előnye

Mielőtt éppolyan alkotmányos védelmet biztosítunk egy zigótának, amelynek létezéséről a természet szándéka szerint nem tudhatunk, mint a jelenlétét erőteljes rugdalódzással jelző magzatnak, vagy a teljes tüdőből bömbölő újszülöttnek, talán jó lenne elgondolkodnunk azon, hogy az Alkotó vagy az általa megálmodott evolúció miért nem hozott létre egy fiziológiai mechanizmust, amely jelezné egy ondósejt egyesülését a rá várakozó petesejttel.

Mivel a spermium, az ondósejt "fejét" fedő akrosoma kibocsát bizonyos enzimeket, amelyek lehetővé teszik átjutását a petesejtet védő, sejtek millióiból álló korona radiátán és a még nehezebben áthatolható zona pellucidán, ezek az enzimek elméletileg elindíthatnának egy fiziológiai folyamatot, amelynek a végpontja lehetne például egy vörös folt megjelenése a nő homlokán, hogy ország-világ tudomást szerezzen az eseményről - de ezt a természet nem tette meg. Nem kellene-e megfontolnunk, hogy miért nem? Nyilván azért, mert a korai jelzés, amikor a zigóta vagy a proembrió életképessége még nagyon kétséges, káros lett volna fajunk és társas létünk fenntartása szempontjából.

Nagy előnye van fajunkra nézve ennek a rejtőzködésnek, hiszen a mi újszülötteink olyan intenzív és hosszan tartó gondoskodásra szorulnak, hogy nálunk nagyon felértékelődött a tartós párkapcsolat. Ezt segíti elő, hogy asszonyaink szexuális fogadókészsége nem korlátozódik évi pár hétre, a "szarvasbőgésre". Sőt még a már látható terhességük alatt is fogékonyak a szexuális kielégülésre, s képesek és hajlamosak párjuk kielégítésére.

Hasonlóképpen lányaink, asszonyaink keble vonzóan teltté válik és az marad - tápláló feladatától teljesen függetlenül -, nőiességüket hirdetve, jól szolgálva a párszerző és pármegtartó funkciót. Ezt azért is említem, mert a mi világunkban a szexualitás aligha több mint pár százalékban szolgálja a megtermékenyítést. Manapság - amikor már nem szükséges tíz-tizenöt gyermek megszülése ahhoz, hogy öregségünkre támaszul néhányuk felnőjön - a hatásos fogamzásgátlást elkerülhetetlennek kell tartanunk ahhoz, hogy nemiségünk betölthesse a párra találás és a tartós párkapcsolat fenntartása szempontjából esszenciális szerepét.

Persze mondhatjuk, hogy manapság sokan nem jeleskednek a párkapcsolatok tartósságában, de sok esetben ez éppen a felszabadult szexualitás hiányából, a szexuális kapcsolat elhanyagolásából fakad. Ebben nem kis szerepet játszanak a még többnyire elégtelen fogamzásgátlási módszerek - például a nők normális hormonális (vágyfokozó) ovulációs ciklusát gátló, vagy az e ciklushoz negatívan alkalmazkodó ritmusmetódusok. Az abortusz tilalma csak ronthat a helyzeten, mert nincs száz százalékig biztos (nem permanens) fogamzásgátlás, s így csak a biztonságos abortusz elérhetősége adhatja meg azt a lelki nyugalmat a (több) gyermeket vállalni nem akarók számára, ami a felszabadult és intim szexhez olyannyira szükséges.

A fogantatás: biológiai folyamat vagy misztérium?

Lehetséges, hogy a katolikus egyház azért emeli ki az emberré válás sok mérföldköve közül a megtermékenyítést, mint az egyedül meghatározót, mert tanítása szerint alapítója nem emberapa által, azaz egy teljesen rutin biológia úton, hanem szűzi fogantatással jött e világra egy Isteni Ige, az Angyali Üdvözlet által, amit valójában egy tudományunk által felérhetetlen csodának tarthatunk, és amely sok képzőművészt ihletetett csodálatos alkotásokra. Csakhogy, amikor ezt a történetet a Szentírásba fogadták emberapa nélküli fogantatás nem számított egyedi csodának, hiszen a görög-római mitológiában teljesen elfogadott volt; gondoljunk csak Lédára akit Zeusz egy hattyú közvetítésével ejtett teherbe és ami szintén sok művészt ihletet csodálatos alkotásokra.

Érdemes megjegyezni, hogy egy hím általi megtermékenyítés a biológia tanítása szerint sem feltétlenül szükséges egy faj új egyedének létrejöttéhez. Jól ismert jelenség a szűzi fogantatás (partenogenezis), főleg a sivatagokban egymástól nagy távolságra élő gyíkfajtáknál, ahol a párra találás nehézsége miatt választódott ki az evolúció évmilliói során ez az adaptáció. Emlősök esetében is történt említés szűzi fogantatásról (de megjegyzendő, hogy egy Y kromoszómát tartalmazó ondósejt nélkül ez csak nőnemű utódhoz vezethet) és a lombikbébiprogramokban is megfigyelték, hogy az emberi petesejtek osztódása is megindítható spermium nélkül. Ezek a megfigyelések hangsúlyozzák (a klónozást nem is említve), hogy a megtermékenyítés csak egy lépés az emberré válás hosszú folyamatában, amelynek a legeklatánsabb eseménye kétségtelenül a megszületés, pontosabban az első lélegzetvétellel meginduló metamorfózis (lásd lentebb).

Nagy kérdés persze, hogy az alaptörvény megfogalmazói miért beszélnek a fogantatástól számított magzati életről? Hogy egyáltalán a fogantatáson a biológiai értelemben vett megtermékenyítést értik-e, ahogy a szekuláris törvények alkotói csakis biológiai értelemben beszélhetnek erről a folyamatról. Ha azonban számításba vesszük, hogy az alaptörvényt a Nemzeti Hitvallás fényében kell értelmeznünk, ami a Horthy-korszak szakrális nacionalizmusának (lásd 2011. május 25-ei írásomat a Népszabadságban) egy mai megnyilvánulása, fel kell tételeznünk, hogy ez a kifejezés az élet kezdetére vonatkozó vatikáni tanokra, valami misztériumra utal, az élet napjainkban is rendszeres létrejöttének rég megcáfolt, idejétmúlt tanára.

Azon kívül is, hogy ezt a nézetet már rég túlhaladta a modern biológia, emberi mivoltunkat az állatok szintje alá csökkentené annak a feltevésnek az elfogadása, hogy individualitásunk a minden sejtünkben megtalálható genetikai egyediségünk következménye. Ennek ellenkezőjét bizonyítja már az is, hogy a mindinkább gyakori szervátültetésekkel egyre több individuum él közöttünk, aki genetikailag nem homogén. Márpedig a szervátültetést etikailag még a katolikus egyház is elfogadhatónak tartja.

Az azonban bizonyos: a feltételezés, hogy a zigóta ember, mert emberi géneket tartalmaz, amelyből kifejlődhet egy ember, éppúgy nem állja meg a helyét, mintha azt mondanánk, hogy a naponta a testünkből távozó sok százmillió sejtet vagy sejtcsoportot, szövetfoszlányt embernek kell tekintenünk, hiszen emberi génkészletet tartalmaznak. Továbbá sejtmagjuk egy oocytába ültetésével - vagyis klónozással - létrehozhatnánk egy embert. Igaz, ez jelenleg tiltott, de nem zárhatjuk ki, hogy valamikor teljesen elfogadott és szükséges eljárás lesz fajunk fenntartása érdekében oly okok folytán, amelyekről ma még fogalmunk sincs. Voltak, akik morális megfontolásból tiltani akarták a szívátültetést és még inkább a mesterséges szív beültetését, manapság pedig már ezrek köszönhetik az életüket ezeknek a múlt században kifejlesztett technológiáknak.

A biológia és az orvostudomány továbbra is oly hatalmas lépésekkel halad előre, amelyekkel nehéz lenne lépést tartanunk. Azzal azonban tartozunk önmagunknak, hogy legalább alapismereteket nyerjünk a megtermékenyítés és az azt követő folyamatoknak, emberré válásunknak legalább a legfontosabb, már rég felismert mérföldköveiről. És ezt a tudást elvárhassuk törvényhozóinktól is, akiknek az idevonatkozó, fentebb idézet félmondatot pontosítaniuk kell, ha már beírták az Alkotmányunkat helyettesítő, az államhatóságok asztalaira helyezett Alaptörvénybe.

Az első lélegzetvétel szimbolikus, bibliai, és élettani jelentősége

Eleink már évezredekkel ezelőtt felismerték az első lélegzetvétel jelentőségét, és Mózes I. könyvében metaforikusan meg is jelenítették: "És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké." Ez azonban nemcsak szimbolikusan van így. Ha nem ismerhették is fel még a testbe áramló oxigén nélkülözhetetlen fiziológiai szerepét, azt minden bábaasszony mindig is tudhatta, hogy az a magzat, amelyik percekkel megszületése után nem szívja magába az első levegőt, nem marad életben, nem lesz belőle ember.

Természetesen a légzés az életben maradás abszolút feltétele, de emberré válásunk szempontjából az első lélegzetvételeknek ezen túlmenő jelentősége van, hiszen a tüdő kitágulása indítja el a magzati, parazitikus életformát szolgáló vérkeringési rendszer átalakulását az önálló élethez szükséges vérkeringésre. A magzati vérkeringés ugyanis a méhlepényen keresztül az anyai testből vonja ki a tápanyagokat és az oxigént, és majdnem teljes egészében megkerüli a kizárólag ezt a célt szolgáló véredényen, a ductus arteriosuson keresztül a magzatvízben funkcionálni képtelen tüdőt. Az első belégzéssel, a tüdő kitágulásával, a nyomásviszonyok megváltozásával a ductus arteriosus beszűkül, majd elzáródik, és a szív jobb és bal pitvarát a magzati életben összekötő nyílás bezárul, míg végül a teljes vérvolumen a tüdőn folyik keresztül minden egyes keringésben. Ha ez folyamat nem megy végbe, a test oxigénellátása elégtelen lesz, és előáll a nagyon veszélyes kék csecsemő (blue baby) szindróma.

A normális folyamatban a véredények szintén elzáródnak a köldökzsinórban - amelyet az anyaállat átharap, vagy a szülész átvág -, ezzel is függetlenítve az újszülöttet. Így válik az emberi magzat önálló életre képes emberré.
Az ember ugyanis szabadon élő, levegőt lélegző, fizikailag elkülönült, de kommunikáló társas lény. Az első lélegzetvételt is csak a legnyilvánvalóbb mérföldkőnek tekinthetjük azonban, mert éppen úgy, ahogyan evolúciónk során is fokozatosan váltunk homo sapienssé, egyedi fejlődésünkben is kisebb-nagyobb fizikai és mentális lépesek láncolatában, fokozatosan válunk emberi embrióvá, magzattá, újszülötté, gyermekké, ifjúvá, szülővé, majd halandóságunkat elfogadó, beteljesült emberré, vagy azt el nem fogadva a halálfélelem szánalomra méltó nyomorultjává. Mert ember voltunk kezdetét az első, beteljesülését pedig az utolsó lélegzetvételünk jelzi.

Akik nem ismerik, vagy nem akarják elismerni az embrionális fejlődés és az emberré válás folyamatának különböző stációit, gyakran teszik fel a szónoki kérdést: ha nem ember az anyaméhben élő magzat, akkor minek nevezzük? A válasz egyszerű: emberi magzatnak. Élő emberi spermiumok seregéből egy kis csapat segítségével egyetlen spermium megtermékenyít egy élő emberi petesejtet. Ebből fejlődik ki az emberi csírahólyag, majd abból az emberi méhlepény és az emberi magzat. Az emberi magzatból újszülött lesz, majd csecsemő, gyermek és - remélhetőleg felnőttkorában - szülő, hogy bezáródjon a kör. Ez egy csodálatos folyamat, de nincsen benne egyetlen lépés sem, amit csodának kell tekintenünk, legkevésbé a már nagyon részletesen ismert megtermékenyítést.

Egyházi álláspont és befolyás

A katolikus egyház leplezetlenül arra törekszik, hogy életviteli elvárásait, a kánonjogába foglalt, de híveire kényszeríteni képtelen szabályait, tilalmait az egyes országok törvényhozásán keresztül kiterjessze, ráerőltesse az egész társadalomra. Ezek közé tartozik napjainkban a személyiségi jogok kiterjesztése a fogantatás "pillanatára" - illetve annak termékére, a zigótára - és (egyelőre nem annyira erőszakosan) a fogamzásgátlás minden hatásos formája, sőt még a szükségszerűen ezekre is kitérő nemi oktatás elleni irracionális egyházi fellépés.

Pedig a terhességmegszakítások nagy többségének megelőzéséhez éppúgy, mint a felkészüléshez, a gyermekvállalásra, először is hatásos nemi és családtervezési oktatásra volna szükség, amely - tekintettel a meddőség gyors terjedésére - oly fontos lenne.

Az alkotmányba foglalt, fogamzásig visszamenő magzatvédelem szempontjából fontos megértenünk, mi a háttere "az élet a fogantatás pillanatával" kezdődik vatikáni diktumnak. Teológiai útmutatás, isteni kinyilatkoztatás híján a katolikus egyház főpapjai új fejlődésbiológiai tudásra hivatkozva akarnak meggyőzni bennünket (és a szolgálatukba szegődött törvényhozókat világszerte), hogy ellentétben egyházuk évezredes, történelmi bizonytalanságával, ők pontosan tudják: új élet jön létre a megtermékenyítés pillanatában.

A fenti állításnak nincs biológiai alapja, hiszen ellentétben áll az élet folyamatosságának alaptételével, amellyel Pasteur és kortársai a 19. században megvetették a modern biológia alapjait. Szemben az addig uralkodó, az egyház által is elfogadott nézettel, a neogenezissel, amely feltételezte, hogy az élet keletkezése napjainkban is rendszeresen megesik, ha megfelelők a körülmények (pl. férgek spontán módon keletkeznek a rothadó húsban, egerek a magtárban, békák a kútban). Így elfogadott volt a feltételezés, hogy a magzat élettelen anyagból - Arisztotelész szerint az ejakulum és menstrual folyadék keverékéből - jön létre, és csak hónapokkal később válik élővé. Ezzel szemben állt egy másik végletes nézet, a preformáció, amely a mikroszkóp feltalálása után lett népszerű. Amikor ugyanis Leeuwenhoek az 1660-as években felfedezte a hemzsegő, élő-mozgó "animalcules"-t, mai nevükön ondósejteket vagy spermiumokat a saját ejakulátumában, ezek "fejébe" sokan mikroszkóppal sem kivehető, parányi, összekuporodott emberkét képzeltek bele, a homunculust.

Ezeken az elképzeléseken már igazán túlléphetnénk, elfogadva az élet folyamatosságának, omne vivum ex vivo (minden élő élőből származik) elvét, azazhogy a megtermékenyítés pillanatában nem keletkezik, hanem folytatódik az élet, ahogy folytatódott évmilliókon át, miután megjelent a Földön.
Az abortusz megítélésében a kereszténység aligha hozott érdemi változást az ókor óta a legutóbbi századokig. Ha esett róla szó, az animáció kérdéskörével kapcsolódott össze: a magzat élővé válását két évezreden át, Arisztotelész feltételezését követve, csak hónapokkal a fogamzás után a magzat érezhető megmozdulásával azonosították, és a terhesség megszakítását csak az azt követő időszakban tartották elítélendőnek.

Erre a pragmatikus, elnéző szemléletre talán leginkább a papok, apácák, szerzetesek házasságkötési tilalmával az egyházra származó vagyonok védelme és általában az öröklés szempontjából volt szükség és nem csak a gazdagok körében. Még a múlt században is voltak falvak, amelyeket a korlátolt földterületek miatt az egy- és legfeljebb kétgyermekes családok jellemeztek, és ezt akkor, hatásos fogamzásgátlás híján, csakis "angyalcsinálással", vagyis magzatelhajtással tudták elérni - ha csak nem feltételezzük, hogy a katolikus egyház által sokra tartott absztinenciát hatásosabban gyakorolták a házastársak, mint a szerzetesek.

Ha már itt tartunk, úgy tűnik, az egyház figyelmen kívül hagyja, hogy egy ivarérett lány vagy egy nő, aki nem él rendszeres nemi életet, biztosan minden hónapban halálra ítél egy jobb sorsra érdemes petesejtet, társadalmunknak egy potenciális tagját. Biológiai szempontból az absztinencia következménye ugyanaz, mint az ovuláció vagy a beágyazódás meggátlása, legyen az a nő testéből származó (endogén) vagy általa bevett - a katolikus egyház által tiltott - hormonok következménye. Úgyszintén, akár biológiai, akár morális szempontból (vagy az ovum szempontjából) teljesen mindegy, hogy egy spermium azért nem érte el az ovumot, mert a pár tartózkodott a közösüléstől, amit az egyház helyesel, vagy mert egyikük latex óvszert (már van női is!) használt, amit a teljesen irracionális egyházi tanítás elítél.

Ha nem teremtünk felvilágosultabb légkört a sarkalatos törvények meghozatala előtt, a kétharmados többséggel rendelkező és a fölmerülő kérdéseknek láthatóan sem biológiai, sem lélektani hátterével nem foglalkozó honatyák fogják eldönteni, mi lesz megtartható a nők már elnyert önrendelkezési jogaiból, testük feletti autonómiájából vagy a hatvanas években kivívott szexuális felszabadulásából.

A fogamzásgátlás veszélyeztetettsége

A fogamzásgátlás elleni fellépésre az alkotmányozás során még utalásokat sem hallottunk, de a harmincas évek szakrális nacionalizmusának visszahozatalára utaló jelenségeket egyre inkább észlelhetünk. A Budapest-Vatikán tengely, a pápai magánfogadások és fényképezkedés árában bizonyára benne foglaltatik nemcsak az abortusz tilalma, hanem az is, hogy az állam fellép a fogamzásgátlásnak minden rendelkezésünkre álló eszköze ellen, amelyek nélkül a nők átlagosan tíz-tizenkét gyermeket szülnének - mint dédanyáik, de most azokból legalább kilenc maradna életben egy olyan populációrobbanáshoz vezetve, amit már most is túlszennyezet, tálmelegedő földünk nem tudna egy két generációnál tovább fenntartani.

Márpedig a Vatikán által elfogadott állítólagos "természetes" fogamzást hátráltató eljárás, a Knaus-Ogino-ritmusmódszer különböző variánsai, amelyeket eredetileg a teherbeesés elősegítésére fejlesztettek ki, valóban csak arra alkalmasak: ha egy gyermekre váró pár úgy rendezi az életét, hogy biztosan szeretkezhessenek a nő ovulációjának napján (de persze nem kell erényövet viselnie más napokon sem), és mégsem esik teherbe, mert talán elszámolták a napokat, sebaj, majd a következő hónapban jobban figyelnek a naptárra, és idejében behűtik a pezsgőt. Ilyen metódusokat használni azonban a teherbe esés elkerülésére az orosz ruletthez hasonló kihívása a sorsnak, mert ha elvétik a számítást, vagy a nő valamilyen oknál fogva a kiszámíthatótól eltérő időben ovulál (vagy nem jól értékelte a méhnyak-nyák konzisztenciáját, a nyelv alatt vagy a végbélben mért hőmérsékletét), vagy ha óvatossága ellenére is rosszkor ragadta el a vágy, és teherbe esik, hiába mondja: sebaj, a jövő hónapban pontosabban számolunk.

És ez esetben nem arról van szó, hogy mikor szabad és mikor kell, hanem hogy mikor nem szabad, s a módszer így leginkább arra jó, hogy leszoktassa a párokat a párkapcsolat fenntartásához oly fontos szexuális meghittségről. Persze a katolikus egyház jól ismert szexfóbiájának (lásd pl. cölibátus, szüzességi fogadalom) ez nincsen ellenére.

Számolnunk kell tehát azzal is, hogy a kormány eldöntheti: a fogamzásgátlás sérti vatikáni elkötelezettségét, és káros hatással van demográfiai elképzeléseire, és olyan adókat vethet ki a fogamzásgátló szerekre, amelyek sokak számára elérhetetlenné teszik őket. Mint ahogy eldöntötte, mely élelmiszereket tart az egészségre károsnak - vagy akár be is tilthat minden, az egyház által tiltott fogamzásgátlót.

Kollektív versus egyéni védelem

Ha az alaptörvénybe foglalt magzatvédelemnek az a célja, hogy egészséges utódokkal gyarapítsuk a nemzetet - márpedig ennek kell lennie -, e védelemnek másképp kell megnyilvánulnia minden, egymástól eltérő tulajdonságú és változó igényeket támasztó, másféle lehetőségeket nyújtó életformában. Mint ahogy az újszülött csecsemő és a (független életre csak fokozatosan képes) gyermek is más jellegű védelemre szorul, s ezt meg is kapja: gondoljunk például az újszülöttek kötelező számontartására, az anyakönyvezésre, a szakosított egészségügyi ellátásra, a kötelező oltásokra, a gyámhatóságra. Az ivarsejtek vagy zigóták védelmére azonban aligha alapíthatunk hasonlóan sajátos, egyedi számontartást igénylő és védelmet nyújtó intézményeket.

A fokozatos emberré válás biológiai törvényszerűségének követelménye, hogy az emberi életciklus minden stádiumában más védelemre szorulunk és más jogokkal élhetünk. Szívesen belemennék mindebbe részletesebben, és remélem, majd annak is eljön az ideje, amikor lefordítom angolul készülő Choice and Commitment (Választás és vállalás) című könyvemet. Mivel a mi világunkban a szexualitás párkapcsolati funkciói csak hatásos és az intimitást nem zavaró fogamzásgátlás mellett képzelhetők el, részletesen foglalkozom ezzel a kérdéssel abban a könyvemben.

Fajunk fenntartásában sok létforma játszik egyaránt fontos szerepet az egyik generációban létrejött ivarsejtektől a következő generációban létrejövő ivarsejtekig. Az egyre ismétlődő életciklusokban minden stáció védelmet érdemel és nyer is minden jogállamban anélkül, hogy az alkotmány tartalmazna erről szóló paragrafust.

Alkotmányos megfogalmazás nélkül is minden jogállam alkot olyan törvényeket, jogszabályokat, amelyek minden emberi létformát megfelelően védelmeznek. Például gyógyszerek, egyéb kémiai anyagok engedélyezésekor egyre inkább figyelembe veszik az esetleges teratológiai, vagyis az embrióra, a magzatra gyakorolt káros hatást, különösen a Contergan- (thalidomid) botrány óta (amikor anyák, akik ezt a nyugtatót szedték, több ezer végtaghiányos gyermeket szültek). Az ilyen szerencsétlenségek megelőzését szakértőkre kell bíznunk, és ehhez megvannak a szükséges nemzetközi intézményeink.

A magyar alaptörvény megfogalmazásából azonban nem tűnik ki, hogy a honatyák az elkövetkező nemzedékek védelmében írták az említett félmondatot, mert a védelmet - bármit értettek is rajta - nem terjesztették ki a jövőt hordozó ivarsejtekre. Pedig például az ionizáló sugárzások megengedett dózisának meghatározásakor különös tekintettel kell lennünk ezekre a sejtekre, hiszen minden petesejt gyermekkortól jelen van a leendő anya petefészkében - úgy, mint a spermiumokat létrehozó sejtek a herékben -, és a káros hatások az évek során összeadódhatnak.

A probléma nem az, hogy az új alaptörvény említi a fogantatásig terjedő védelmet, hanem az, hogy az említett félmondat nemcsak az ilyen általános, kollektív védelemre értelmezhető, hanem egyedi védelmet is jelenthet, ami csak az anya autonómiájának és emberi méltóságának rovására alkalmazható a konceptus létezésének nyilvánvalóvá válásáig vagy bejelentéséig.

Pedig ha emberi jogi státusszal ruházzuk fel az emberi zigótát vagy embriót, előidézett vagy az ugyancsak gyakori spontán pusztulásának egyaránt olyan részletes büntetőjogi vizsgálat alá kellene esnie, akárcsak bármely ember eltűnésének, halálának. A konceptus egyedi védelme azonban valóban állami feladattá válhat, miután az anya bejelenti létezését, csak abban kéne társadalmi konszenzusra jutni, hogy ez az embrionális és magzati lét melyik szakaszában, milyen formában érvényesülhet.

Van azonban a magzatvédelemnek egy mindezeknél sokkal fontosabb formája is, mert a modern biológia és orvostudomány éppen azt hangsúlyozza, nagyrészt Czeizel Endre munkásságának köszönhetően, hogy a magzatvédelemnek a fogamzás, sőt a gyermekvállalás eldöntése előtt kéne elkezdődnie, hogy a szervek kialakulása, az organogenezis (és leginkább az idegcsőzáródás) nagyon kritikus időpontjára az anya megfelelő táplálkozásának, vitaminellátásának és életvitelének hatása teljességében érvényesülhessen. Ha erre a bioetikai imperatívuszra jobban figyelnénk, nagyon sok spontán abortuszt és súlyos, csak nagy erőfeszítések árán korrigálható vagy halálos születési hibát el lehetne kerülni.

Lehet, hogy csak erre, a minden eddiginél jobb, mindenkit elérő egészségügyi, családtervezési és terhességgondozó ellátásra céloztak a törvényhozók a magzatvédelemre utaló félmondattal? Aligha, mert akkor több pénzt kellett volna betenniük az egészségügybe, nem pedig milliárdokat kivonniuk belőle. Pedig ha egy sarkalatos törvény így értelmezné a magzatvédelmet, a jelenlegi kormány helyrehozhatná azt a súlyos hibát, amelyet első kormányzása alatt követett el a családtervezési hálózat szétverésével.

Jó volna, ha a releváns egészségügyi és szociális ellátási területek szakértői informálnák a nagyközönséget, milyen reformokra, törvényre van szükség egy valóban hatásos magzatvédelmi rendszer kialakításhoz, működtetéséhez, hogy mindannyian kiállhassunk mellette.

Büntetőjogi magzatvédelem

A "magzatelhajtást", amelyen a jog az engedély nélküli terhességmegszakítást érti, a Btk. ma is az emberölés minősített esetei közé sorolja. Feltételezhetjük, hogy azok között, akik megszavazták a januárban életbe lépő alaptörvényt, voltak, akik megértették: a magzatvédelem kiterjesztése a fogantatásig alkalmat ad az esemény utáni tabletta (vagy a szintén beágyazódást gátló spirál) használatának hasonló szankcionálására, mert az ilyen szerek használata mögött csakis egy megtermékenyített petesejt elpusztításának szándéka állhat. Mivel a beágyazódás meggátlása nem bizonyítható, az állam úgy is érvényt akarhat szerezi ennek a magzatvédelmi kitételnek, hogy elrettentő büntetésekkel sújtja mindazokat, akik ilyen szereket használnak vagy forgalmaznak. De aligha feltételezhetjük, hogy a tilalmuk hatásosabb lehet, mint a kábítószereké.

Számításba véve, hogy voltak nők, akik akkor is vállalták a terhességmegszakítást, amikor azt egyes országokban - például nem is olyan rég Romániában - rendszeresen többévi börtönnel büntették, sőt amikor tiltott, "sikátori" procedúrák nagy fájdalommal és gyakran halálos kimenetelű komplikációkkal jártak, feltételezhetjük, hogy mindig lesz igény az ilyen szerekre és szolgáltatásokra. És ahol van igény, ott lesznek, akik megfelelő áron vállalják az ellátást, legfeljebb a minőség lesz életveszélyesen megbízhatatlan. Határozottan ki kell tehát állnunk az ilyen szerek betiltása, feketepiacra szorítása ellen.

Ha a közeljövőben eltörlik vagy fokozatosan szigorítják az abortusz engedélyezését - amelynek szándékával számolnunk kell, mert különben nem lett volna értelme az idézett félmondatot belefoglalni az alaptörvénybe -, feltételezhetjük, hogy különösen a magzati fejlődés korai stádiumaiban egyre több nő használ majd művi beavatkozás helyett egyre hatásosabb és biztonságosabb gyógyszereket a terhességmegszakításra.

E szereket ugyanis titokban is alkalmazhatják, minden segítség és tanú nélkül, ami viszont sokkal kockázatosabbá teheti használatukat. Az is várható, hogy a szándékosan és előre tervezetten elkövetett emberölés vádjának elkerülése érdekében tendencia lesz, hogy ezeket a szereket a terhesség orvosi megállapítása, vagy akár a patikában kapható terhességi teszt nélkül alkalmazzák. Ez indokolatlan vagy helytelen használathoz vezethet, pedig e szerek sokkal veszélyesebbek, mint az esemény utáni sokkal alacsonyabb dózisú preparátumok.

Megoldható-e a demográfiai "válság" az abortusz tilalmával?

Természetesen egyetértek azzal, hogy elő kell segíteni a születési arány javulását, de nem mindegy, hogyan. Az abortusz tilalmával, a hazánkban működő klinikák bezárásával ma már nem sokra mennénk, mert sokan megengedhetik maguknak, hogy a szomszédos országokban végeztessék el ezt a beavatkozást, vagy onnan szerezzenek be terhességmegszakító szereket - mint ahogy Írországból "abortuszturizmus" irányul Angliába.

Tehát az ilyen tiltás legfeljebb oda vezethet, hogy a legszegényebbek, legelesettebbek szülnek több gyermeket, akik legkevésbé képesek felnevelésükre, s akiknek legkevésbé áll módjukban a közösülésen kívül elérni bármiféle fizikai vagy szellemi kielégülést. Az absztinencia vatikáni elképzelése régen is leginkább csak a Horthy-korszak úri középosztályában működött, gyakran egy életen át tartó frigiditás árán.

Abortuszt tiltó törvényeket csak az ipari forradalom korában foganatosítottak, főleg nyilván azért, mert a magzatelhajtás fenyegette az iparban, bányákban dolgozó, a romló körülmények között egyre rövidebb életű gyermekek utánpótlását. Miután a gyermekek foglalkoztatását betiltották, az abortusz tilalmához többé nem fűződött anyagi érdek. A tiltó törvényeket nem vonták ugyan vissza, de ritkán alkalmazták őket: szanatóriumnak nevezett abortuszklinikák nyíltan reklámozták szolgáltatásukat - mint ahogy faluhelyen sem volt titok, hogy melyik bába vállalja az "angyalcsinálást" több-kevesebb szakértelemmel.

Szervezett fellépést az abortusz ellen napjainkban is majdnem kizárólag férfiak részéről tapasztalhatunk. Amerikában az abortuszklinikák előtt is főleg - vagy kizárólag - férfiak demonstráltak véres lepedőkkel és műanyag magzatokkal, hogy lelki gyötrelmet okozzanak. Érdekes azonban, hogy férfiak csak az után szerveződtek az abortusz ellen a közelmúltból ismert vehemenciával, amikor a feminista mozgalom kivívta a nők fokozódó egyenjogúságát, öntudatát és önállóságát, és önmaguk kezdték eldönteni, mikor és kivel vállalják az életvitelüket gyakran teljesen megváltoztató terhességet.

Azok a férfiak, beleértve jó pár honatyát, akik a legkeményebben állnak ki az abortusz ellen, nem veszik a fáradságot, hogy megértsék, mi folyik a női testben a fogamzástól a szülésig, s nem mutatják jelét még a legcsekélyebb empátiának sem a nők sokkal összetettebb, nehezebb és veszélyesebb reproduktív szerepvállalása iránt. Ebből arra következtethetünk, hogy ők nem kis mértékben a nők egyenjogúsága, önrendelkezési joga ellen állnak ki.

Csak egy ezt is figyelembe vevő, minden befolyást - az élettársit is! - bevető összefogás gátolhatja meg, hogy az őszi sarkalatostörvény-hozási cunamival megfosszák a nőket nehezen kivívott, legsajátosabb önrendelkezési joguktól. Így a férfiakra olyan döntéshozatali felelősséget rónának, amelyre a természet nem hatalmazta, nem készítette fel őket, s amelynek a mai társadalmi viszonyok között nem képesek megfelelni.

Zárszó

Nem elég panaszkodni, hogy nem volt beleszólásunk az alkotmányozás helyett a torkunkon lenyomott alaptörvény megalkotásába. A tavaszi törvényhozási roham csak hadüzenet volt: a sosrsdöntő attak a demokratikus jogállam szinte minden intézménye ellen, a sarkalatostörvény-cunami csak most kezdődik, és fel kell készülni rá, hogy ne az önkényuralom áldozataivá, hanem jól informált polgárokként a demokrácia bástyáivá válhassunk. Ebben segíthetjük egymást, ha ki-ki a saját szakterületén megfogalmazza, terjeszti a már beharangozott vagy az alaptörvényből kikövetkeztethető jogelvonások, megszorítások elleni érveket, hogy velük felvértezve állhassunk ki a demokráciáért (ha kell, az utcákon is a félrevezetések, hazugságok ellen).

Mert vannak az alaptörvényben más kitételek is, amelyek értelmezésre szorulnak, túl az itt tárgyalt magzatvédelmi félmondat önrendelkezési jogot csonkító, emberi méltóságot lealacsonyító implikációin.

Példának hoznék fel két vészjelző kitételt. A XIX. cikk kimondja, hogy az állam az időskori megélhetést nyugdíjrendszerekkel "segíti elő" - nem biztosítja, hanem elősegíti. A XVI. cikk 4. paragrafusa szerint pedig: "A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni."

Szívesen látnám szakértő szociológusok és közgazdászok véleményét erről, mert az én értelmezésem szerint ez azt készíti elő, hogy miután elköltötték a jövőnek szánt magánnyugdíj-pénztári vagyont, a kormány csökkenthesse vagy megvonhassa azok nyugdíját, akiknek felnőtt gyermekeik vannak, anélkül hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondhatná ki az erre vonatkozó törvényt.

A 21. században! - miután a 19-ikben bevezették a bismarcki nyugdíjrendszert, hogy az idősek ne váljanak oly megalázóan kiszolgáltatottá, és az ellátási kötelezettség ne fordítsa egymás ellen gyermekeiket. Van az alaptörvényben sok olyan kitétel, amelynek értelmezésével segítenünk kell egymást, akik a demokrácia védelmében jól informált polgárok akarunk lenni.

Bitó László a Columbia Egyetem (NY) emeritusz professzore

forrás: Népszava