Nyomtatás

Variációk egy szándékra - Nyíltan a burkolt abortuszszigorításról

Legutóbbi cikkünk (Eljő a magzatember - Következik-e abortusztilalom az Orbán-alkotmányból?, Magyar Narancs, 2011. április 14.) megírásakor még nem fogadták el az új alaptörvényt. Azóta igen, Schmitt Pál aláírta. Most már formailag is van alkotmányos magzatvédelem Magyarországon.

 


Az alkotmányozási folyamat során a kormányzati kommunikációt az abortuszról a kettős beszéd határozta meg: egyrészről meg akarnak nyugtatni minket, hogy nem módosítják a művi terhességmegszakítást szabályozó jogszabályi hátteret, másrészről több ízben kifejezték, hogy céljuk a társadalom gondolkodásának megváltoztatása, hogy az abortusz később betiltható vagy erősen korlátozható legyen. Soltész Miklós államtitkár a május elején elindított - rövid életű - abortuszellenes plakátkampányt azzal a kommentárral indította útjára, hogy a magyar társadalom még nem áll készen arra, amire a lengyel. Mivel a lakosság 71 százaléka szerint meg kell őrizni az abortusz jelenlegi szabályozását, politikai irracionalitás lenne az abortusz azonnali betiltásával szembemenni a választók többségi akaratával. A kormány először meg akarja győzni a lakosságot, hogy az abortusz gyilkosság. Ennek első állomása az ominózus kampány, melyen egy magzatnak beállított kisded esdekel az életéért. A Nefmi pechére életvédőnek titulált akciójukat éppen egy olyan európai uniós alapból finanszírozták, mely a férfiak és nők egyenlőségének előmozdítását volt hivatott elősegíteni, ezért az igazságügyi biztos, Viviane Reding a plakátok azonnali eltávolítására szólította fel Magyarországot június elején. Hogy a minisztérium valódi értetlenség folytán vagy kommunikációs fogásból nevezte jogi, technikai kifogásnak Reding mondandóját, máig nem derült ki, mindenesetre a plakátok eltűntek az utcákról. E kudarc egy időre tán visszatartja a Soltész vezette államtitkárságot attól, hogy ilyen látványos akciókkal próbálja megugratni a magyarokkal a lengyel szintet, ugyanakkor az abortusz szigorításának addig is számos módját megtalálhatják anélkül, hogy a magzati élet védelméről szóló törvényt módosítani kellene.

Érintés nélkül


Más országok példáiból tudjuk, hogy megnehezíteni a hozzáférést az abortuszhoz nemcsak a törvények átalakításával lehet, hanem egyéb, eljárási, technikai gyakorlatok bevezetésével is. Így például a kötelező tájékoztatás szigorításával. Magyarországon jelenleg két alkalommal kell megjelennie az ún. családvédelmi szolgálat előtt az abortuszt igénylő nőnek. Az első alkalommal kifejezetten az a cél, hogy a magzat megtartása érdekében lebeszéljék a terhesség-megszakításról, majd háromnapos várakozási időszak következik, végül a második alkalommal tájékoztatják magáról a beavatkozásról. Jelenleg a tanácsadást végző intézményre, személyre van bízva a tájékoztatás tartalma, a törvény annyi megszorítást tartalmaz csak, hogy e tevékenységet az állapotos nő érzéseinek és méltóságának tiszteletben tartásával kell folytatnia. Személyfüggő tehát, hogy a családvédelmi szolgálat munkatársa - persze mindenkor a nő méltóságát tisztelve - gyerekgyilkosnak állítja-e be az abortusz előtt álló nőt vagy sem, mennyire próbál bűntudatot kelteni, moralizál-e, vagy tárgyilagos, elhallgatja-e, hogy a terhességmegszakításnak gyakorlatilag alig van egészségügyi kockázata, vagy éppen ellenkezőleg, egész életre kiható testi-lelki károkat ecsetel pedáns részletességgel.
A tájékoztatás részletes szabályait miniszteri rendelet szabályozza, ami könnyen és csendben módosítható. Ötlet is akad bőven: több amerikai államban például előírták, hogy a nőnek az abortusz előtt meg kell néznie a magzatot ultrahang segítségével, másutt abortuszról készült fénykép- vagy filmfelvételeket nézetnek a válsághelyzetben lévő nővel, hogy elrettentsék a beavatkozástól. Természetesen ezen "tájékoztatások" alkalmával elhallgatják, hogy a magzat a 28. hétig nem érez, vagyis a felvételeken látható mozgások gerincvelői reflexek, nem pedig a fájdalomra reagáló emberi tudat eredményei.
A családvédelmi szolgálat személyi összetételével is lehet variálni: papok, egyházi személyek például bibliai idézetekkel tudnák megspékelni a magzat megtartása iránti agitációt. Olyan tévképzeteket is lehet terjeszteni, hogy az abortusz lelki zavarhoz, "posztabortusz szindrómához" vezet, jóllehet erről több tudományos vizsgálat is bizonyította, hogy nem létezik (és egyetlen tudományos kutatás sem bírta alátámasztani a létezését). Éppen emiatt nem ismeri el az Amerikai Pszichiátriai Társaság e szindrómát létező diagnózisként. A megbízható, tudományos kutatások éppen arra világítottak rá, hogy nem mutatható ki lényeges eltérés az abortuszon átesett és át nem esett nők hosszú távú pszichés állapotának alakulásában. Számos tudományos kutatás úgy találta, hogy a pszichiátriai megbetegedések aránya a nőknél ugyanakkora abortusz esetében, mint gyermekszülést követően, valamint, hogy a klinikai depresszió sem jellemzőbb jobban a művi terhességmegszakítás után, mint amennyire egy nem kívánt terhesség kihordása következtében. Jó néhány tudományos vizsgálat felhívta már a figyelmet, hogy a "posztabortusz szindróma" kimutatása azért is hibás, mert az abortuszt megelőző mentális állapotot nem veszik figyelembe, így a nő beavatkozás utáni mentális problémáit kizárólag a terhességmegszakításnak tudják be. Szintén félreértelmezhető az abortusz során elszenvedett durva bánásmód, erőszakos beavatkozás okozta poszttraumás stressz zavar. Arról már nem is beszélve, hogy furcsamód hiányzik az örökbeadást követő pszichés betegségek tudományos igényű vizsgálata, noha az érintettek beszámolóiból az derül ki, hogy az örökbeadás lényegesen súlyosabb lelki következményekkel jár, mint az abortusz. A "posztabortusz szindróma" tudományosnak tetsző gondolata túl vonzó és hatásos ahhoz, hogy Magyarországon kihagyják ezt a lehetőséget az abortuszellenes nyomásgyakorlás palettájáról, ezért reálisan várható a beemelése a közbeszédbe.
Szintén tökéletes eszköz változatlan jogszabályi háttér mellett a hozzáférés akadályozására a beavatkozás orvosi megtagadása lelkiismereti alapon. Az abortusz ilyen megtagadásával akár nullára lehet csökkenteni egy régióban vagy megyében az abortuszt elvégző intézmények számát. A lelkiismereti klauzula alkalmazásának elterjedését elősegíti, ha már az orvosképzés során arra ösztönzik a leendő szülész-nőgyógyászokat, hogy ne végezzenek abortuszt, vagy meg se tanulják az elvégzését. Magyarországon jelenleg is lehetőségük van az egészségügyi dolgozóknak világnézeti alapon megtagadni a terhességmegszakítást, ugyanakkor ez nem széles körben alkalmazott gyakorlat. A törvény ugyan kimondja, hogy a szülészettel rendelkező intézményekben "biztosítani kell legalább egy terhességmegszakítást végző csoport működését", nem tartalmaz szankciót arra az esetre, ha ezt egy intézmény elmulasztaná, így a felügyeleti szervtől vagy a fenntartótól függ, megenged-e ilyen gyakorlatot.
Amerikában gyakran egész kórházak tagadják meg a beavatkozást arra való hivatkozással, hogy az sérti az összes ott dolgozó szülész-nőgyógyász lelkiismeretét. Olaszországban az összes nőgyógyász 70 százaléka elutasítja abortusz végzését a lelkiismereti klauzulára hivatkozva. Lengyelországban, ahol abortusz még a szigorú szabályozás szerint is elvégezhető a nő életét veszélyeztető terhesség esetén, egy nő azért halt bele a terhesség során fellépő betegségbe, mert nem talált olyan orvost a lakóhelye közelében, aki lelkiismeretére hivatkozva ne utasította volna el a betegség kivizsgálását és az esetleg vetéléshez vezető kezelést (tehát nem is az abortuszt!).
Jelenleg az országos szakintézetek vagy kollégiumok irányelvei határozzák meg, mit kell olyan magzati károsodásnak vagy genetikai rendellenességnek tekinteni, ami alapján a 12. hét után is végezhető abortusz. Ezek a szakmai iránymutatások a törvény módosítása nélkül megváltoztathatók, s ez is közkedvelt eszköze az abortuszt fű alatt szigorítani kívánó kormányoknak.
Szintén a törvény módosítása nélkül fel lehet emelni az abortuszért fizetendő díj összegét. Jelenleg ugyanis az a főszabály, hogy a beavatkozás költségét kizárólag akkor fedezi az állam, ha arra egészségügyi indokból került sor. A törvény szerint a "fizetendő díj megegyezik a társadalombiztosítás szerinti finanszírozás mindenkori öszszegével", ami jelenleg 29 710 Ft. Azonban ez bármikor, különösebb feltűnés nélkül felemelhető. Rendelet határozza meg azt is, hogy szociális rászorultsági alapon kik kaphatnak 70, illetve 50 százalékos kedvezményt vagy felmentést a díj fizetése alól, ami szintén észrevétlenül megváltoztatható. Ezzel tovább lehet mélyíteni a szegények - köztük sok roma nő - és a tehetősek közti különbséget. Azokban az országokban, ahol készül erről statisztika, az alacsonyabb jövedelműek körében magasabb a nem kívánt terhességek és a terhesség-megszakítás aránya, mint a gazdagabbak között, ennek ellenére a tehetősebbek férnek hozzá a terhességet korábban kimutató gyorstesztekhez, illetve tilalom vagy súlyos korlátozás esetén az abortuszturizmus lehetőségéhez. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg a fogamzásgátló készítményeket és eszközöket egyáltalán nem finanszírozza a társadalombiztosítás. Emiatt a tilalom vagy a díj emelése egyben gazdasági alapú diszkriminációhoz is vezet.

A törvény erejével


Ezen túl van több olyan szigorítási lehetőség is, amihez módosítani kell ugyan a magzati élet védelméről szóló 1992-es törvényt, ám a változtatás kivitelezhető oly módon, hogy a közvélemény ne ismerje fel a jelentőségét. Valószínűleg nem vezetne tömeges elégedetlenséghez, ha a kormány azt javasolná, hogy vizsgálják meg, hogy a nő által hivatkozott súlyos válsághelyzet valóban fennáll-e. Jelenleg a jogszabály viszonylag röviden, ám annál szélesebben határozza meg annak a súlyos válsághelyzetnek a fogalmát, amelynek alapján az abortusz a 12. hétig kérvényezhető. Lényegében a nő bejelentése alapján elfogadják, hogy terhessége, illetve a gyerekszülés számára testi, lelki megrendülést, társadalmi ellehetetlenülést okoz. Kis törvényi módosítással előírható, hogy ezt a válsághelyzetet vizsgálat tárgyává tegyék, és egy bizottság döntsön arról, tényleges válságban van-e a nő. Hasonlóan, vélhetőleg kevés figyelmet kapna, ha a kormány meg akarná hosz-szabbítani a várakozási időszakot. Ahogy arról már korábban írtunk, a két tájékoztatási alkalom között legalább három napnak el kell telnie. Ennek az időintervallumnak az emelése öt, hét, nyolc stb. napra - a lelkiismereti hivatkozással együtt -, ahhoz vezethet, hogy a nő kicsúszik az abortuszra nyitva álló időszakból.
Az emberi jogi szempontokon túl azért fontos, hogy az abortusz a nő döntése maradjon, és se nyílt, se burkolt formában ne korlátozza az állam, mert az abortusztilalom nem vezet semmiféle eredményre, ugyanakkor számos hátránya létezik. A megszigorítás nem csökkenti az abortuszok számát. A tilalmat 2007-ben feloldó Portugáliában korábban évente 20 000-re becsülték az illegális abortuszok számát, ezt követően évente körülbelül ugyanennyien vették igénybe a legális abortuszt. Hasonló adatokat tart nyilván az ENSZ Egészségügyi Világszervezete más, az abortuszt tiltó országokról. A kormány kedvenc példájaként szereplő Lengyelországban az abortusztilalom ellenére is a viszonylag fejlett országokhoz hasonló módon egyenletesen csökken a születési ráta: 1990-ben 2,04, 1997-ben 1,51, 2006-ban 1,23 volt. Ezzel szemben számos olyan eset látott napvilágot, melynek során nők haltak meg, mert orvosok nem voltak hajlandók megvizsgálni vagy kezelni őket. Ahogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága megállapította: az abortusztilalom titokban végzett abortuszhoz vezet, ami a nők élethez és egészséghez való jogát, valamint egyéb emberi jogait sérti.
Az abortuszszám csökkentésére a WHO számos ajánlást megfogalmazott, ezek egyike sem foglal magába a nők bűntudatát gerjesztő, az örökbefogadást az abortusz helyett propagáló, képileg sokkoló kampányt. Hogy Soltészék mégis ezt választották, annak egyetlen oka lehet: nem az abortuszok viszszaszorítása, hanem a nők alárendelése, a róluk szóló döntési jog megszerzése volt az igazi cél.
 

A szerzők a Patent Egyesület aktivistái.


forrás: Magyar Narancs